Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Lelkem kútja

Kategória: Összes cikk » Szex & Psziché » Egyéb test és lélek témák


Tegnap este újra belenéztem a kutamba, abba a királylányosba. Vize most nem zavaros volt, hanem kristálytiszta, és vakítóan fényes. Visszatükröződött a telihold képe… majd szavak áradtak a mélyéből… suttogó… "sohakinemmondott" szavak… dallamok… erősebben… még erősebben… s hiába fogtam be a fülem, csak dübörögtek tovább… A hold eltűnt… egy arc siklott helyébe… egy arc, mely hasonlított az érzelmek nélküli, jéggé dermedt, évezredes fáraószobrok arcához…

Lelkem kútja Megérintettem… végigsiklattam rajta az ujjam… hideg volt… s mégis, lüktetett az élettől… csíkokat rajzoltam a homlokára… körbeíveltem szemöldökét… letévedtem állára… feszesen összezárt szájára… s akkor meghallottam… ott, belül, a lelkemben…

- Azért hiányzom, mert szeretsz… és azért hiányzol, mert szeretlek… a többit nem tudom…

Dühösen belecsaptam a vízbe…
- Nem akarlak látni!!!… Nem akarlak hallani többé!!!… Miért nem tudok olyan lenni, mint te voltál, aki úgy téptél ki egy pillanat törtrésze alatt az életedből, mint azok az indiai csodaguruk, akik az elmérgesedett szerveket kézzel szaggatják ki a beteg testből? Buta arc! Tűnj már el!

Gúnyos mosoly…
- Eltűnjek? Biztosan akarod? Hiszen megígértem, hogy soha többé nem hagylak egyedül… pedig mennyire féltél tőlem… Emlékszel? Ültem a padon, azon a bizonyos padon… s vártalak… vártalak, azon a napsütötte május reggelen… s reszkettél… nem bíztál önmagadban, mint ahogy most sem bízol… s még te mondtad, hogy nem ismerlek, és soha nem is foglak megismerni…

- Igen! Válj köddé… vízcseppekké… szivárványhíddá, mely szertefoszlik, amikor eláll az eső a napsütésben, bármivé… de engedj el… engedj elmenni… hagyd, hogy úgy búcsúzzak el, kurtán-furcsán, semmitmondóan, mint egy idegen a vonaton, amikor leszállni készül a végállomásnál…

Nevetni kezdett…
- Vízcsepp… eső… szivárvány… soha nem akartad elérni a szivárványt… gyáva vagy…

- Én vagyok a gyáva?! Te menekültél el! Te döntöttél! Te mondtad, hogy az ember tartson ki a döntése mellett, akár rossz, akár jó döntést hoz. Te futottál el, nehogy megfojtsalak a szeretetemmel, a szerelmemmel… Mit akarsz még tőlem? Miért jársz még mindig fel s alá a gondolataimban, vájkálsz az érzéseimben, a létemben… ?

Az arc hirtelen komollyá vált… belemerült a vízbe, majd kiemelkedett, mintha csak hűsítette volna magát…
- Azért vagyok itt, mert most is félsz… hogy rosszul csinálod… hogy újra félreértések forrása lettél… gondolkodj el… biztos vagy önmagadban?... jól érzed magad a bőrödben?... s ne ködösíts… ne kezdj el magyarázkodni… legalább nekem ne… s főleg magadnak ne… Neked kellenek az érintések, a mozdulatok… ebből meríted az erődet… Mikor öleltek át, úgy szívből, igazán? Mikor érezted a „csodamadárfészket”? Mikor hallottad, hogy „most megyek aludni, és csendben szeretlek tovább”? Mikor mondták utoljára azt a szót, hogy „szeretlek”?

- Hallgass már el! De nem!… Mondd tovább… Mondd el, miért fáj a Nincs? És még meddig fog fájni? Pedig nem akarod, mindened kapálódzik ellene, és egyszer csak rád tör, megállíthatatlanul, és tüzes folyamként árad szét minden porcikádban. Mikor lehet átlépni, túllépni, kitépni, szétszaggatni mindent, hogy ne legyen, hogy ne dörömböljön szét a mellkasodban az a hülye ketyegő? Miért kell újra, és újra elsiratni, pedig nem akarod, csak jön, csak úgy magától elindul. Amikor azt mondják, "istenem, mennyi múltad volt már" - s te csak annyit tudsz rá kimondatlanul válaszolni, "igen, de jelenem nincs". Meddig lehet ezt még bírni?

Egy csobbanással emelkedett ki… a vízcseppek mély dallammal hullottak le álláról… szemében haraglott a tenger zöldje, úgy sziszegte felém…
- Azért fáj, mert Te akarod, hogy fájjon… Te nem tudod átlépni… Te nem tudod lezárni… soha nem magaddal törődsz… elemészted magad másért, aki nem érdemli meg… mint ahogy én sem érdemeltem meg… ezért döntöttem én helyetted… emeld fel a fejed, kicsi Béka… magasra, dacosan… ne harapdáld a szád szélét tehetetlenségedben… döntsd le a magad építette falakat… és indulj el... s ne nézz vissza… soha ne nézz vissza… csak így lehet… érted???

…sokáig nézett… hallgattuk a csendet… arcán keresztül láttam az ég mélysötétjét… a felpislantó csillagokat… majd hirtelen visszaolvadt a kút vizébe… vonásai szétkuszálódtak… s újra a telihold fénylett helyette…

… értettem… megértettem… de már nem tudtam elmondani neki…

2008. május 23.
Lyrian ©



A cikket írta: Lyrian, 2010-10-28 10:08





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Bajban derült ki, hogy nincsenek igazi barátaim



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, Lyrian által felvitt cikket is: Az ország fája (Egyéb test és lélek témák)