"Védd magad!… Mindenáron." I/1.

Pontosan egy év múltán a húsevés kényszere ismét rám tört. Nem értettem.

- Miért? – kérdeztem sokszor magamban, és minden erőmmel igyekeztem ellenállni. – Olyan jól megvoltam nélküle… Miért? Hiszen még most is rossz ízét… bomló hús ízt érzek, ha a számba veszem. Undorodom, és mégis meg kell ennem. Mindannyiszor rosszul vagyok, ezért legtöbbször szinte rágás nélkül nyelem le. – keseregtem.

Hiába próbálkoztam, többé nem tudtam ellenállni. Egyszerűen nem. Akármit tettem, miközben egyre rosszabb közérzettel vegyes reménytelenséget éreztem. Valami érdekes nehéz-érzet, mint malomkő, úgy telepedett rám. Szerettem volna megszüntetni, mielőbb legördíteni magamról. Hűen magamhoz… kerestem az okát, a miben létét… Mindhiába. Csak a félelem, mely úgy vont hatalmába, mintha vizes pokrócot dobtak volna rám és elkezdték volna egyre szorosabban körém tekerni – az hatott rám egyre erősebben.

Mégsem adtam föl. Esténként gyertyát… mécsest gyújtottam, hogy magamhoz hívjam segítőim… eréllyel jelezzem nekik: Segítséget kérek! Imákat mondtam. No és, kérdeztem: Miért nem vagyok képes húsevés nélkül élni továbbra is? Persze hamar rá kellett jönnöm, hogy valójában csak az én elmémben szerepelt az az elképzelés, hogy ha már egyszer elmúlt… örökre távozott. Ugyanis a megszokott módon és időben… a kezembe került egy aprócska könyv. Egy édesanya naplója, melyben az eltávozott tizenkilenc éves „angyal” leányát gyászolta. Ö kapja odaátról azt a gondoskodó javaslatot egy idő után, hogy eljött az ideje annak, hogy ismét egyen húst, mert hamarosan szüksége lesz majd az általa nyert energiára.

- Tehát erőt kell gyűjtenem. – állapítottam meg értve a jelek összefüggéseit. – „Vitális erőt.” – kaptam kiegészítésül.

Akkoriban ettől a kellemetlenségtől eltekintve egészen rendben lévőnek ítéltem az életem. Féltettem a viszonylagos békességet… Megrendültem, mert pontosan tudtam: A hústól „megvadulok”. Felbátorodik a fenevadam… meggyengülnek rácsai… tán még elő is merészkedik. Milyen harcra kell felkészülnöm, amit csak az ő együttműködésével rendel megvívnom az Úr? Hát ennyire sötét az az erő, mellyel… „mindenáron” szembe kell szállnom? Tán valamiféle végső csatában… ahol sorsok dőlnek… el(?)… meg(?)… Minek kell megtörténnie?

A nyugalmam elvesztésének gondolata végül teljesen hatalmába kerített. Kétségbeesett alkuba fogtam…

- Ó, Istenem! Mit készülsz már megint rám mérni? Igen. Már érzem… valami sötét energia nagyon elkezdett gomolyogni, de talán el is oszlathatnád… kérlek.

- „ … … …” – jött a válasz.

- Ha nem, nem. El kell fogadnom… de rémült lettem. Az erőm egyre fogy. Segíts! Kérlek! Úgy érzem, most elveszek. Ezt nem bírom ki. – esdekeltem megadva magam a szent parancsnak.

Ő megmondta… az örökkévaló lényem tudhatta mit. A szerep tudatlan maradt. - Mi lehet a válasz?… Nem hallom. – méltatlankodott emberi lényem.

- „Védd magad!… Mindenáron.” – hallhatta… Csak ennyit.

Majd egy újabb, immár „húsevő” évvel később megtörténtek azok az események, melyek csak ezt követően nyertek értelmet… igen komoly értelmet, de ma már tudni lehet, hogy csak zavart keltettek volna emberi elmémben, ha akkor rögtön „meghallom” imádott hangzatom pontos előjelzését, szent parancsát, amit emberi lényünk azonnal elfogadni soha nem képes.

Mióta új családom megalapítva végleg távoztam, mindig szorongva indultam vissza a szülőfalum felé. Most is… huszonöt év múltán. Két gyermek felnevelése… apám halála után három évvel.

Sokszor inkább magam is megtévesztve… amolyan hirtelen ötlettől vezérelve vettem oda az irányt, ha a közelében volt dolgom, vagy súlyos oknak minősítettem ottani elintézendőmet, ha különben szó sem volt ilyesmiről. A férjem nélkül pedig soha eszemben sem volt betenni a lábam a falunk határán, és ezt sokáig remekül tudtam takargatni a kényelmességemmel magam és a világ előtt. Csak a vágyam hajtott nosztalgiával vegyesen gyermekkorom háborús övezetébe oly sokszor vissza. A soha be nem teljesült örök vágyam, hogy egyszer anyám szeretetétől feltöltődve tudok onnan majd távozni. A gyökereim erejével gyarapodva.

Még a kapun be sem léptem, a bánat olyan erővel szorongatta szívem, hogy ebben a helyzetében egy szelíd ember már levegőt is alig vesz… csak pihegni képes a legjobb esetben, hisz a kéngőzös levegőtől csak fuldokolni szokás… menekülni kényszerül. Tudtam, hogy a húgom súlyos beteg… csak tartani igyekszik magát ereje utolsó morzsáival.

Anyám tettereje alig létezik… csak a lelke viharos erejű, mindent felborítani képes szele… állandó feszültségben tartó, másokat bántó, erőket felőrlő, és egyben sértődött magaviselete. Már régen nagyon fájt, hogy soha semmivel sem voltam képes enyhíteni első családom helyzetét. „ …ki vágytam gyermeked lenni, s megnyugtató híreit hozni a szebb világnak.” – ahogy végül megfogalmazódott egyik versemben. Mindeddig hiába próbáltam bármit. Reményvesztetten őrlődtem oly sokszor… de mindvégig nagyon szerettem őket.

A fájdalmam mérhetetlen volt, mert láttam az igazi nyomort, ami körbevette őket… az elhanyagolt kertet és a piszkos lakást… a testi-lelki egészségüket... Segíteni pedig nem lehetett rajtuk… nem engedték. Soha. Szegény anyám egyik általa kedvelt rosszalló megjegyzéseként ismertem meg, hogy „Hijjába húzom hajáná’ fogva, mégis bedugja a fejit az asztal alá.” Hát, valahogy így… Így álltam én az akkori helyzet kellős közepén.

Anyám már nem kínált ebéddel… nem készülhetett, mert sem az anyagi lehetőség, sem a testi erő nem volt már igazán jelen és különben meg már évekkel korábban leszoktatott arról, hogy előre jelezzem érkezésünket. Sajnos, amikor ezt korábban megtettem, folyamatosan pokollá vált az apám és a húgom élete, míg meg nem érkeztünk. Aztán pedig ez kinyúlt a távozásunk után is még egy jó időre. Ahogy az idő múlt, minden alkalommal egyre később csengett le édesanyám szörnyű nyugtalansága, ami a látogatásunk okozta trauma nélkül is egyre gyakrabban söpört végig a családon. Mindannyian szenvedtünk. Most meg már más miatt sem kínált volna. Időközben anyám… új elképzelését igyekezett makacsul kivitelezni… Ki akart tiltani. Minden maradék erejét erre koncentrálva.

A hugi zárta ki a kaput előttünk. Örült is meg nem is, ami akkor még fel sem tűnt. Csak azt éreztette számomra ez a momentum, hogy a szokásos állandó feszültség valami frissen elszenvedett sérelemmel dúsult… ahogy már annyiszor találtam rájuk. Kócos… zilált volt és zavartan mosolygott. Anyut a járda végén, a „szenes” falának dőlve pillantottam meg, miközben a hugival beszélgettünk. Ahogy közeledtünk, a külső udvarba zárt Marci kutya, az óriás rozsdaszínű rottweiler, egyre vadabbul ugatott, végül szokatlanul dühödten ugrált a kerítésre. Anyám a botjával zörgette a vaskaput. Szidta a kutyát, de arcát felénk fordítva minket nézett zord tekintettel. A hihetetlen hangzavarban próbáltam kedélyesen kezdeni a párbeszédünket anyámmal - mert mindenképp felejteni akartam a néhány héttel korábban telefonon lezajlott kitiltását -, hiszen annyira örültem, hogy láthatom őket:

- Úgy örülök, anyu! Hogy vagy? – mire a morcos arckifejezése és a dühödt panaszáradata rögvest elsöpörte igyekezetem első gyenge „támadását”, mutatva mennyire örül nekünk, mielőtt megölelhettem volna. Alig tudtuk a forró levegőjű udvarról fedél alá csalogatni. Mind végig verte a vaskerítést, időnként szidta a kutyát – mintegy ingerelte az ugatásra. Egyszer még támadó parancsot is kiáltott neki, de meglepődve tapasztaltam, hogy ezt követően kis ijedtséggel a szemében hirtelen abbahagyta és gyors lépésekkel elindult a tornác felé. A nyári konyhába értünk mire lanyhult anyu szenvedélyes kirohanása, végre megszakította mondandóját.

- Szívesen segítünk, anyuka. – próbálkozott szelíden a férjem is. – Mit segíthetünk? – kérdezte tudva a választ, de remélve a jobb folytatást.

- Sémmit. Mit löhet itt má’ töni? Tönkre möntem. Te’jessen tönkre möntem. – váltott a jól ismert, túljátszott, fájdalmas hangnemre anyu.

A húgomról és a húgomhoz kerültünk szólni bármit is, inkább csak babusgattam, ölelgettem, hisz már több mint hét év óta nem mertük meghívni magunkhoz, a legutolsó távozása miatti örömünket még nem feledve. Szerencsére jól „megsértődött” akkor, és ő maga meg ezért kerülte most is a témát. Pedig jött volna… oda is költözött volna, mint ahogy korábban is minden alkalommal… ahogy a farkas a kismalacok házába, ismét belopná magát hozzánk… úgy örökre, egy látogatás okán. Így töltött a tíz érintett évből részletekben körülbelül négy és fél, ötöt velünk, bár kezdetben jó néhányszor mi invitáltuk. Anyu pedig azért kerülte ezt a témát, mert szerette maga mellé láncolni, anakondaként szorongatni, akit lehetett, és a világért sem kérte volna, hogy a hugit vigyük kicsit magunkkal.

Azt meg, hogy takarítsunk ki… oldjunk meg bármi gondot is „otthon”, azért nem, mert végtelen haragot táplált benne irántam már az eljegyzésem óta az a gondolat, hogy nem láncolhat magához. Sokszor láthattuk győzedelmes pillantásával fémjelezett elégedettségét, amikor újból és újból nemet mondott a felajánlásainkra, megtiltott valamit, amiről tudomást szerzett, de előre nem jeleztük. Tudta mekkora fájdalmat okoz evvel nekem. Így aztán most még a gondolattól is irtózott, hogy mindebből akár véletlenül bármit szóba hoz bármelyikünk… hiszen már egyre kevesebb ereje volt ellentmondani. Talán már nem is élvezte annyira… mintha már elege lett volna mindebből. A félelmei szülte harag kezdte teljesen felemészteni…

Meg aztán most azt sem tudtuk, hogy merjünk-e szólni a hugi rendőrségi üggyé váló támadásáról, amit a hátsó szomszédjuk ellen váratlanul elkövetett. Mindegy volt, hiszen végül is telefonon már kibeszéltük. Tudtuk mi történt, meg hogy az ajtóban esett kárt is megfizették a szomszédnak, amit megítélt a törvény. No, és azt is biztosan tudtam, hogy ezt őszintén és nagyon bánja az én testvérem. Tudtuk, hogy az anyu hugira gyakorolt hatásának igencsak nagy jelentősége van a végkifejlet tekintetében. Rendszeresen és teljesen kiborítja a húgom, aki csupán áthárította az anyu iránt érzett mérhetetlenül keserű haragját a szomszédra. Mielőtt végképp bezárta tudatát… így menekült az anyagyilkosság réme elől.

- Tulajdonképpen csak erre jártunk és gondoltuk, megnézünk benneteket. Meg aztán, ha van levelem, most megnézem mi az. Úgy emlékszem a telefonon azt mondtad hugi, hogy van valami.

- Jaaa… tényleg. Hozom is.

Hozta…

- Már megint felbontottad, anyu? – kérdeztem komoly hangon.

- Én voltam. – mondta a hugi cinikusan az arcomba vigyorogva.

- Tudod, hogy mi erről a véleményem.

- Tudom hát.

- Akkor miért nem engeded meg nekem, hogy én magam mutathassam meg neked, mi áll benne?

- Sémmi különös nincs benne… akkó mög mé vagy úgy oda. – kuncogott infantilisan, egy kis feszültséggel a hangjában.

- Ez tiszteletlenség másokkal szemben… már beszéltünk erről. Soha senkivel szemben, még az apró gyerekeimmel szemben sem engedtem meg ezt magamnak. Nagyon bánt engem a bizalmatlanságod.

- M’ér’ bíznánk benned? – szólalt meg kemény hangsúllyal anyám.

- Talán, mert családtagok vagyunk… - villámlott rá a szemem igazi haragot szikrázva, mert úgy éreztem magam, mintha pofonütöttek volna.

- Sose vótá’ té itt családtag… mindig kihúztá’… - legyintett bántón, de bánatot mímelve. Pontosan tudta mekkora darabot kanyarít ki a húsomból, hogy az övéhez ragassza, mert ez rendkívül sokrétűen igazságtalan, bántóan sok hazugságot tartalmazó megjegyzés volt, és elkeserítően ostoba ember képét engedte láttatni arról az emberről, akire büszke szerettem volna lenni világ életemben… De még most sem lehettem… Még itt, az élete utolsó szakaszában sem szerezte meg a bölcsesség legcsekélyebb szikráját sem. Így aztán… Könnyen tette, hisz addigra már nagymesterévé vált az ilyetén rablásnak, erkölcsileg meg nem szabott számára semmi sem gátat.

- Talán, mert sose szerettél, és máshol kaptam meg azt a szeretet, megbecsülést, amit tőled kellett volna. – ragaszkodtam egészemhez… kaptam elvesztett részem után…. próbáltam visszavágni, azt sem bánva, ha nem az én részem szerzem vissza, hanem az övéből szelek le akkorát - még akkor is, ha aztán a kutyáknak hajítom…, -, amekkorát csak bírok. Sikertelenül, mert ettől kezdve őrült kiabálásba csapott át a beszélgetés, ami kisidőn belül úgy megnyirbálta az energiáinkat, hogy hamarosan mindenki menekülni vágyott… Anyut kivéve, hisz neki lételeme volt mindez mióta eszemet tudom.

- De ne aggódj, mindig tudtam, hogy szerinted sohasem volt itt helyem. Azt se akartad, hogy megszülessek, hogy tűrtél volna meg később. Csak kínozni akartál… boldogtalannak látni, azért akartál mégis magadhoz láncolni. És csak az fáj neked, hogy ebben igen hamar teljes kudarcot vallottál. A gyerekeim is csak verted. Őket sem szeretted. – vagdalództam, öntöttem ki végre régen betelt poharam.

Fáradtan menekülve keveredtünk ki az udvarra, ahova anyánk ereje teljében – botja békés használatát feledve - követett és tovább fosztogatott bennünket. Először a húgom merült ki. A szőlőlugas árnyékáig sem jutott szegény. A tűző napon kuporodott le guggolva, a lábamhoz közel a földre. A párom már kimondta a végső szavát és a kapu felé akart indulni, amikor váratlanul az anyu felé léptem, aki épp akkor már az udvaron álló széken ült. Feléje hajoltam és a szemébe néztem. Láttam a dacos ijedtséget benne. Akkor még furcsa volt az a hirtelen támadt nyugalom, aminek a szükség idején váratlan létrejöttét később már rendszeresen felismertem és oly jól megszoktam. Ezzel a békével a szívemben szólaltam meg:

- Ezek után csak arra kérlek - szóltam határozottan -, hogy soha többé ne hozz szégyent édesapám nevére.

A döbbenet leírhatatlan volt az arcán, ám még így is meglepően hamar összeszedte magát. Felállt ültéből, rám emelte a fémbotját, de nem ütött. Láthatóan sokat elvesztett az iménti erejéből. Mielőtt megfordult volna, még láthattam keserves kínnal megadó tekintetét. A nyárikonyhába érve hangos robajjal magára csapta az ajtót.

– Ez betalált. – gondoltam később. – Hogy honnan jött ez a mondat…? Soha nem is gondoltam ilyesmit… meg sem fordult soha a fejemben. Pedig… tényleg rendkívüli az igazságtartalma. Ám talán kiegészíthető… nem csak az asszonykorában. Lánykorában, szegény édesapja nevére is hozott elég szégyent, ha akkoriban is így viselkedett. Talán azért titkolózik… azért nem mesél semmit a fiatal koráról. Az Anna néni esetéről is máshonnan kellett értesülnöm… persze… olyan diszkréció mellett, hogy ez már felettébb gyanús. Mégsem kérdeznék rá sosem, hogy neki volt-e, ha igen, mekkora szerepe volt benne. Majd elmondja, ha úgy látja jónak…

A húgom még mindig ugyanott kuporgott. Karjánál fogva felsegítettem.

- Gyere üljünk be a kocsiba és beszéljünk. Tudom, hogy rendszeresen megver téged.

- Ki mondta?… Nem is… - próbált tagadni és ugyanazzal az ijedt tekintettel nézett rám, mint amikor annyiszor a karjával a fejét védelmezte anyu ütlegelésétől.

- Hát… te, hugi. A múltkor valamire azt mondtad: Akkor sújt le a botjával rád, ha tudja, hogy nem látod… meg hogy félsz háttal állni neki. Anci! Ez szörnyű. Hogy tudsz így élni? Tegyél végre valamit magadért. Már sokszor beszéltünk arról, hogy soha senki sem tud értünk annyit tenni, mint mi magunkért. Emlékszel? Segítek kigondolni is… meg… amit csak tudok…

Bólogatott.

- Nincs mit tenni. – mondta aztán mégis fásultan.

- Kár, hogy így gondolod. Talán pont ezért tartasz itt, de én még mindig szeretnélek felrázni. Térj végre magadhoz.

- Haggyá békin. – mordult fel a szokott módon.

- Ezt is megtehetem… de akkor aztán még lejjebb kerülsz. Ne hagyd ezt.

- Nem értesz? Az vóna a legjobb, ha sohatöbbé nem jönné’ e’.

- Mit mondtál? – meredtem rá. – Ezt meg kéne magyaráznod.

- Jó. – mondta merengőn, mintha csak éjjel a sötétségnek beszélne. – Né gyere, mer’ anyu mindíg mikó e’gyüssz… három hétig biztos, hogy nem hagy békin.

- Hogy érted ezt? – próbáltam rávenni, hogy kimondja… ő maga.

Hallgatott. A világért sem mondaná ki azt, hogy veri… sokszor veri… pedig mind tudtuk.

Bennem a fezültség egyre csak erősödött. Megsértett. Ismét pofonütöttek… Ó, hányadszor már! - Én mazochista… újból eljöttem a pofonjaimért… és még méltatlankodom is. Mi a csudát keresek itt? – éreztem.

- Én? Ide? Hozzátok? Már ezt se? Hogy segítsek, ha még ennél is nagyobb bajban lesztek? – soroztam kérdéseimmel.

- Né írj, és né telefoná’j! – mondta szoborarccal.

- Megbolondultál? Anyu már hetek óta ki akar tiltani. Nem érdekel… azóta nem foglalkozom vele se és az ostobaságaival se. Most is csak hozzád jöttem. Miattad… hogy lássalak. A ház az enyém is, ha már semmi sem számít neked. Vegyétek már tudomásul! – jutott eszembe. – Hogy gondolod, hogy csak úgy kilökhetsz?

- Nem akarlak kilökni, de mindig mögver…mög ordít… aztán azt mondja… miattad… mer’ idegösítöd, de én ezt soha nem akartam, hogy tudd.

- Nononó! Nem túlzol egy kicsit? – kérdeztem miközben arra gondoltam, hogy talán az a rosszindulat beszél belőle, az akar félre vezetni, amit sajnos néha már bizonyossággal tapasztalhattam rajta az elmúlt évek alatt. A szemébe néztem. Nem volt jelen. Sehol sem találtam. Persze, hisz az ésszerűség talaján kerestem. Tehát igazat szólt, mert tudatosan sohasem vállalta fel az igazságot.

- Hagyd békén. – szólt hozzám halkan a férjem. – De tudd meg te szerencsétlen hülye. – folytatta a húgom felé fordulva, egyre erősödő indulattal. - Mérget vehetsz rá, hogy többé át nem lépem ezt az elátkozott küszöböt és hidd el, örömömre szolgál ez az elhatározás. De látni sem akarlak ezek után és hallani sem felőled. Elég volt! Kifinomult módszerekkel kínozzátok a feleségem annyi ideje. Nem volt még elég? Ennek véget kell vetni egyszer, s mindenkorra.

- Remélem, egyetértesz velem. – fordult ismét hozzám.

- Igen. Nagyon is. Nekem is elegem volt. Azt hiszem itt a vége. Ünnepélyesen megígérem mindkettőtöknek és ugyanúgy magamnak is, hogy többé soha nem hagyom, hogy efféle zsarolás áldozata legyek. Hugi! Többé sohasem fogok törődni avval, hogy mi van itthon. Tőlem akár meg is ehetitek egymást. A kívánságod teljesítve.

Anyu a házsarkánál dühös szemmel, kíváncsian kukucskált felénk.

Látogatásainkhoz hasonlóan a kétségbeejtő telefonbeszélgetéseink sem fordultak elő túl sűrűn. Kerültem felhívni őket. Nem csoda, hiszen anyu a sok év alatt sosem akart beszélgetni… éreztem… éreztette - nem is hívott fel… csak ritkán… és haragtól indíttatva -, a hugi pedig mindig reménytelenségbe döntött és napokig a hatása alatt voltam. Mégis újból és újból nekiveselkedtem a kapcsolat felvételnek. Egyszer csak írni kezdtem nekik… egészen pontosan: a telefonos kitiltásom után tört ki belőlem így a tiltakozás. Először csak úgy magamnak - írásban gondolkodtam felőlük, adtam ki haragom, bánatom, kerestem a megoldást -, de később mégis csak rászántam magam, hogy átadjam nekik.

- Talán segít… Kicsi ékek ezek, de hátha valamelyik rést talál a szikla-szíveken. – bátorítottam magam. – Ha már megíródtak… ez sem lehet véletlen. Oka… talán célja van. Úgy érzem fontosak valami miatt. A konfrontációtól sem riadok vissza. Hisz többnyire úgyis annak fognak minősülni… ahogy sokszor a legbékésebb megnyilvánulásaim is… mert őszinték és nyíltak. Ez meg otthon büntetendő volt mindig. – tudtam bizonyossággal.

A táskámba nyúltam. Zsebkendőért? Nem sírtam… más sem indokolta… de megláttam az anyunak írt soraim… és mellette, amit a huginak szántam. Odaadtam azt, amit neki írtam. Zsebre tette. Révedezett. Meg sem nézte. Ez állt benne:

Anikám!

Engedd meg, hogy tisztelettel megosszam veled kiadás előtt álló könyveim néhány rövid részletét.

Részlet Az út című könyvemből:

Emlék

"A német vidéki ház tele volt lakókkal. A szülőkön kívül a gyerekek és a nagyszülők is ott éltek. Hatalmas barna, talán füstös fagerendák és szép fehérre meszelt falak. Régies hangulatot árasztó formák, illatok. Általam akkor még luxusnak tartott, csodás, apró külön szobák valódi luxus nélkül, de sok kedves praktikummal. Vidám, felszabadult gyerekek, piros pozsgás, fehér bőrű felnőttek, nyugalmat árasztó hófehér hajú idős emberek. Mindez annyira más volt, mint az én eddigi tizenkét évem falu és családképe.

Talán, mert nálunk ritka vendég volt a felszabadultság. A házunk belső kialakítása sem alkalmazkodott minden lakójának igényéhez. Az állandó feszültség rányomta bélyegét még a tárgyak keltette érzetemre is. A félelem uralta nehezen fejlődő, beteges testemet ott, abban a házban, ahol a védettség, a megnyugtató öröm kellett volna, hogy körbe vegyen. Valójában, amióta az eszemet tudom, állandóan elvágytam innen."

Részlet a "Csitulj lélek,…" című kötetemből:

"Anyu hideg, mint a jég. Apu dolgozik.

Mindkettő mindig kimerült.

Anyu ver… sokszor… lelket is gyötör.

Apu meg… sokszor… szépen dalol s fütyül.

Talán, mert túl későn születtem… bűnös vagyok. Én már ezt sem ronthatom el.

Igyekeztem gyorsan felnőni, hogy tervem sikerüljön.

… és jöttek a fiúk, jók, rosszak vegyesen.

Nem kellett senki közülük, míg végül Ő hamar érkezett.

Éreztem, minden rendben van."

Részlet Az út című könyvemből:

"Édesanyám kegyetlen bánásmódjától, rideg, érzelem nélküli viselkedésétől sokat szenvedtem, amit szerencsére a szomszédban élő apai nagyanyám és mostoha nagyapám közelsége, az apámmal meglévő összekacsintós kapcsolatom és mindhármuk szeretete enyhített. Amikor a hugi is megszületett, láthattam, hogy bizony édesanyánk nem csak irántam érez így. Szegény kis apróság is láthatóan a terhére volt. Kegyetlen veréseit hamarosan rajta is gyakorolni kezdte. Nem bírtam nézni, próbáltam segíteni. Nyolc éves alig múltam. Féltem, de sírva fogtam le anyám porolóval ütlegelő kezét, amikor az éppen járni kezdő kis hugomat verte azért, mert az benyúlt és kivett egy kiscsibét a helyéről.

Az elszenvedett sokk hatására csak a következő nyáron kezdett járni a kicsi."

Ani! Egyelőre: "Csak neked":

Nem tervem kiadatni.

Iszony - majd harminc év múltán

(levél húgomnak)

Volt egy furcsa álmom… zokogtam.

Zakatol még most is a szívem a torkomban.

… vigyázz az anyuval kis húgom...

… most is bántott téged - hogy miért nem tudom -,

fekete köpönyege volt és csillogó fém-keze,

s a végén véresen ott feküdtél előtte.

… ő? - csak harsányan nevette…

Félek, innen most sem tudok segíteni, ha kell.

Te mondtad, … megvárja míg elfordulsz, csak ezután sújt le.

Messze vagy. És valami még messzebbre hurcol téged ott.

Már rég nem érlek el.

Mi lesz veled, Te tudod?

- Hosszasan gondolkodtam, hogy hogyan tudassam veled, mit érzek… irántatok. Úgy rémlik a beszélgetéseink alapján, hogy nem igazán érted mi miért történik a családunkban… Ezzel talán segíthetek. – érzékenyültem el egy kicsit, miközben elmondtam neki.

- Mi ez?

- Csak néhány apró részlet… azokból a könyvekből, ami egyszer majd kiadásra kerül. Már említettem a telefonban, nem emlékszel? Egyáltalán nem bánom, ha tudod, milyen témájúak lesznek.

- Neköm… hoztad?

- Igen… A véleményed is szívesen veszem… ha lesz. Meg anyunak is hoztam, de semmi értelme.

- Ezt?

- Neki egy másikat. Itt van, de… talán majd egyszer postára adom… Tudod mit? Ezt is odaadom neked. Olvasd el, ha akarod, itt helyben. Nem sietek. – nyújtottam át csodálkozó szemmel rám meredő hugomnak a „szentesített” formátumban – középre szerkesztetten - megírt harageltüntető gondolatmenetem, amit eleve azért vittem személyesen, hogy lássam anyám kezében… főleg abban a reményben, hogy hátha láthatom, amikor olvassa. Míg írtam sokszor próbáltam elképzelni… Nem emlékszem, hogy sikerült volna. Most meg… A körülmények miatt majdnem teljesen megfeledkeztem róla.

Olvasni kezdte…

Anyu!

Nem törődök azzal, hogy szívesen látsz-e vagy sem.

Ez eddig sem, sohasem számított.

Mentem én akkor (és anélkül) is, ha értesítés nélkül

megéreztem az otthoni bajokat.

Mentem akkor is, amikor megéreztem a gyerekeim szorongását,

mert őket is bántottad.

Sosem jártam volna otthon, ha csak az örömöket lennék képes megérezni.

És mentem akkor is, amikor tudtam, hogy nem leszek képes megakadályozni

az energiarablást. Pedig napokig arról koldultam mindig…

mégis mentem újból és újból.

Összeszedtem magam, mert

a saját otthonom soha nem volt olyan energiahiányos.

A feszültség nálunk már ritka vendég volt.

Sokat tanultam tőled, így tudtam mire kell vigyáznom,

hogy ne jussunk a sorsotokra.

Ezt a tudást csak tovább kellett és kell fejlesztenem.

Nincs az a jó, amit jobbá ne lehetne tenni.

Minden testi gondodnak a háborgó lelked az oka.

Csak nyugodtan gyűlöld a világod, ha így akarod, annál tovább szenvedsz.

Ma is nagyon szeretlek, mint eddig egész életemben. Én így érzem jól magam.

Az egészségem ettől is erősödik.

Nem nagy próba azt szeretni, aki engem is szeret, de a megbocsátás által

sokkal több energiát és egészséget nyerek. Köszönöm neked.

Köszönöm neked, hogy majdan megjelenő könyvemben megfogalmazhattam:

" Szeretni… csodás boldogság, mérhetetlen energia, elégedettség,

simogatás, amit édesanyámtól nem kaphattam meg,

a félelem teljes megszűnése,

kapcsolat eltávozott szeretteimmel, a hála teljessége,

a türelem könnyedsége,

a tisztelet ára, a fiatalos egészség…"

Ez eddigi életem legfontosabb felismerése.

Ezt csakis egyedül általad, a te példádon keresztül tanulhattam meg.

Mind szeretünk, mind látjuk örökös vergődésed, vagdalódzásod…

Kérlek, ne halmozz többé hibát hibára.

Kívánom, hogy meg tudj békülni a világoddal.

Vajon megoldás a bezárkózásod az életed szörnyűségeire?

Ne szűnj meg! Sokan vagyunk, akiknek fontos vagy.

Bánt az őszinteségem? Nem kell többé mástól elviselned,

ha te magad végre őszinte tudsz lenni magadhoz.

Bátran nézz szembe önmagaddal!

Egyáltalán nem vagy olyan borzasztó, mint ahogy hiszed.

Szerető lányod: Judit

Bp.; 2005. 08. 27.

- No, ennek megin’ nem fog örű’ni anyu. – mondta félig a megrettent jó gyerek, félig pedig a gőgös sértettség hangján.

- Valójában ez nem számít… már nagyon régen egyáltalán nem számít nekem. Én sem örülök, hogy ki akar tiltani, csak hogy ne lássam mit művel veled. De ha megérti… akkor biztosan örülni fog. Ebben bízom, azért döntöttem úgy, hogy elolvashatjátok az írásaim.

Ahogy elolvasták, felhívott a hugi. Dühösen számon kérte rajtam, hogy mit irkálok én össze, meg miféle könyvről van szó és megfenyegetett, hogyha kiadatom, anyu biztosan beperel. - No hiszen… rajta, ha ennyire elviselhetetlen számára az igazság. – tettem pontot az ügyre.

Rendkívül feldúltan jöttünk haza akkor. Leginkább dühös voltam, mint szomorú. Azzal a nagyon furcsa könnyebbség érzettel pedig sehogy sem tudtam mit kezdeni, ami még ott a hugi jelenlétében, a férjem kirohanását hallgatva született meg bennem. Éreztem: ez így van rendben. Nem engedhetem többé, hogy ezt tegyék velem.

Már került pár rövid írás a telefonon történt kitiltásom hatására a többi közé, amelyek megszületése közben bizony rendkívül zaklatott voltam, de mire elkészültek, mintha mindent kiírtam volna magamból, ami bántott addig… Mindez egyáltalán nem csoda, mert mint később visszaolvasva egyértelműen kiderült: égi segítségként leírva megtalálható bennük a megnyugtató megoldás.

Kín

Komisz anya!

Bár átkozni tudnálak!

Könnyebb volna tán.

Drága anya,

bár kárhozni tudnál…

menekülni önnön börtönödből.

A Végtelen Bizalom a barátom.

Fogadd hát el te is őt!

Félelmet űz, és szeretetet tanít.

Békénk kulcsát hordja magánál,

mellyel börtönöd, ha kinyithatja végre,

szűnik lelkedben a kín.

A rabnak

Már ígéret létem is bántott téged.

Mit várhatok hát most,

én árva lélek?

Ki vágytam gyermeked lenni,

s megnyugtató híreit hozni

a szebb világnak.

Mindhiába. Hozzád nem ér el semmi.

Börtönöd fala oly vastag már,

de rajta a remény szép madarát

etetem majd végig. Csak bírd ki,

míg jön számodra is

a megváltás, az oldás.

A nyugalmam igen hamar teljesen stabillá vált és sikerült mindent elfogadnom úgy, ahogyan volt. Éreztem, most valami nagyon fontos dolog végképp a helyére került az életemben.

A férjem is hamar megnyugodott és ezalatt az idő alatt ugyanúgy megérezte az én nyugalmam, mert ezután már nemigen vigasztalgatott.