Főoldal » Írások » Hobbi & Otthon témák » Balatoni emlékmorzsák

Balatoni emlékmorzsák


"Te nem mehetsz le nélkülünk nyaralni a Balcsira!" - hallottam oly sokszor kislányként szüleimtől. Bezzeg a bátyám! Sok szünidőt eltöltött a mamáéknál, kalandos napokat átélve az unokatesókkal.

Pedig a testvérem is csak kilenc éves volt még. Én voltam az egyetlen lányunoka, és ennek okán meg is voltak a kellő tilalmak. Persze ma már értem, hogy miért, de akkor fel nem fogtam. Időnként dühöngtem, s ha elszabadultam a fiúkkal, én is lelkesen csúzliztam, fociztam és meg mertem fogni a békát a mocsárban. "Én is vagyok olyan!"

Balatonfenyves gyönyörű hely. Apai nagyszüleim még 1960-ban költöztek ide Pestről. Nem részletezem miért, de tudom, hogy családi ok miatt. A gondtalan, vidám vakációk, bolondozások, tapasztalatgyűjtések kora volt ez nekünk, gyerekeknek. Most szomorú a felismerés, hogy többé már semmi nem lesz úgy, mint akkor. Mert mára szinte minden megváltozott: szétszóródott a család, elmentek a nagyszülők. Eladásra vár a ház.


Amikor csak tehettem, elutaztam ide, de utoljára tavaly nyáron jártam itt. Akkor is - mint mindig - kedvenc helyemre, az ajtó előtti lépcsőre telepedtem és be sem kellett csukni a szemem, máris láttam magam előtt a régi nyarak kedves emlékeit...


Pancsolok a Balatonban. Anyu féltve vigyáz, de én állandóan a víz alá merülök, majd prüszkölve felbukkanok, nehéz szemmel tartani. Iszapot markolok, versenyt futunk a bátyámmal a messzire dobott labdáért, átugrálok az úszógumin. És visítok: "Ide nézzetek! Vízikoktél!"


Később a Balatonban tanultam meg úszni és emlékszem, hogy külön lejárónk volt, ahol néha féltem végigszaladni egyedül a stéghez. Azért mégis megálltam nefelejcset szedni a nádas mellett anyunak." Mi ez a furcsa illat?" Indul a kert végében, fent a töltésen a gőzös. Érzem a jellegzetes vonatfüst-szagot, hallom az erőlködő, régimódi sípszót, ahogy jelez: "indulok". Istenem! Hányszor megcsodáltam! Utaztam is vele. Egyszer épp ebédre érkeztünk...


Mama főztjének az ízét érzem most és látom őt, ahogy szemelgeti a babot, majd az agyonhasznált vágódeszkán apróra vágja a petrezselymet. Az illatáról ma is ő jut eszembe. Minden megtermett a kertjében, sosem járt a boltba ilyesmiért. Zöldség, gyümölcs kellett? Irány a kert! Kár, hogy mára megrepedt az a zöld kis tál, amit mindig a kezembe nyomott, hogy szedjek magamnak ribizlit a kertet övező bokrokról. Most jut eszembe: a szomszéd Feri bácsi talán észre is vette, mikor elcsentem a kerítése melletti bokorról néhány szemet. Náluk fekete ribizli termett és az mégiscsak más. Talán más volt, de nem finomabb... Lelki szemeim előtt gurulnak most szét a piros és fekete kis bogyók és semmivé válnak hirtelen.


De nem eszem tele magam, mert még felfordul a gyomrom, ha arra a csínytevésünkre gondolok, mikor a fiúkkal patkányt fogtunk a berekben. Talán már holtában csaptunk rá szegényre, de emlékszem, hogy spárgára kötve lóbáltuk. Akkor jópofa hecc volt, de ma már hagynám, hadd örüljön a napfénynek, és hogy a Balatonon élhet. Akárcsak ez a kakukk, amely most pont ugyanúgy szól, mint sok évvel ezelőtt. Szeretem az állatokat, papáéknak is volt egy kutyájuk, a Csutka. Jó kis házőrző volt és imádott velünk focizni! Két csapatra oszolva marakodtunk Csutkáért, kinek a kapujába ültessük, mert ott tuti nem született aznap gól. Szegény Csutka már az örök vadászmezőkön kergeti a labdát, egykori lánca megrozsdásodva lóg a falon.


Viszont itt magasodnak mellettem mama hatalmas rózsái! Érzem csodás illatukat. Egykor ez is az ápolt kerthez tartozott, ma vadon nőnek és nyílnak, rendületlenül dacolva az idővel. Talán így üzennek egykori gazdáiknak. Vajon mit? Ember talán soha meg nem fejti. Olyan erős az illatuk, hogy elnyomják a benzinszagot is, amelyet időnként erre hoz a szél papa romosodó műhelyéből. Kelmefestő és vegytisztító volt, sokat dolgozott. Épp csak akkor szusszant egyet, mikor a teraszról meghallotta a kiskanál csörgését a pohárban. Így jelezte a mama, hogy kész a kávé. De most körülölel a csend. Az országúton elsuhanó kocsik zaja hallatszik csak. Ismerősen zúgnak.


Annyit ültem a lépcsőn, hogy kezdek zsibbadni. Ahogy lelki szemeimről lehull a fátyol, úgy pillantom meg magam körül a gizgazos udvart. Az előbb még oly csodás volt... Belül a ház szinte üres. Alig néhány bútor árválkodik benne, de én így is szeretem, minden zegzuga emléket rejt számomra. Ott, az ablak alatt volt az ágyam. Meleg nyári éjszakákon, mikor a spaletta is nyitva volt az ablakon, az eget bámultam. Még csillagot is választottam! Hát ez a papírlap? Lehajolok, felveszem, és jé...! A huszonhetedik oldal Nemtudomka csodálatos kalandjaiból. Gyermekkorom egyik kedvenc könyve most a pesti lakásban hever. Nem is vettem észre, hogy hiányzik belőle egy lap! Összehajtogatva zsebre teszem. Óvodás kisfiam örülni fog neki, kép is van rajta. Én legszívesebben sírnék. Ahogy lépek, véletlen feldöntök valamit. Ez a valami csörömpölve törik ezer darabra. Mindegy. Ez a váza úgy sem kell már soha senkinek. Megkoptak a ráfestett minták is. A terasz asztalán állt és mindig tele volt vadvirággal, amit én szedtem a közeli réten a szomszédék Palkójával. Nyolc évesek voltunk. S vajon mikor tört le a kamraajtóról a kilincs? Ide is bekukkantok, de vigyázok, nehogy magamra csukjam az ajtaját. Vicces volna... Te jó ég, ezerkilencszáz-hányban voltak ilyen üvegek, mint amik itt sorakoznak a polcon?! Megérintek egy kicsi piros fedőt, lyukas szitát, merőkanalat. Mindet nagyanyám használta. Alattuk régi-régi újságpapír: Somogy megyei Hírlap 1972. július 6. Megérintem a megsárgult lapot és elmerengek.


Gyermekkacagás zökkent vissza a valóságba. Kilépek a dohos szagú kis kamrából, szinte megcsap a kintről beáradó balatoni levegő. Az előszoba tükre előtt elhaladva egy furcsaság tanúja vagyok. Belenézve a nyolcéves önmagamat látom egy pillanatra. Megdöbbentő ez a jelenség! Felkavar!


A gyermekzsivaj nem szűnik odakint. A teraszról látom, ahogy a szomszédban a gyermekkori barátok gyermekei hancúroznak. Arcukon keresem az ismerős vonásokat és fáj, hogy így elszaladt az idő. De azért mosolygok. Kint az utat is lebetonozták rég. Egész civilizált lett, pedig porosan, gödrösen én jobban szerettem. Évekig örültem titokban, hogy nem akadt vevő a házra. Eddig. Azt hiszem, most voltam itt utoljára, és bár a gyerekeim nem tudják mit vesztettek én pontosan tudom, és hogy nem találom meg soha többé. Még végigmegyek a vízparton, kis üvegben Balatonvizet viszek a pesti lakás vitrinjébe, meg egy üres kagylót, csigaházat. Megkapó képeslap is kerül melléjük: naplemente a magyar tengeren. Borús rajta az ég, épp olyan, mint a lelkem.


Kedves Mama és Papa! Ha most látnátok, talán meg sem ismernétek. Nem tudnátok, ki ez a nő a házatok lépcsőjén.


Zsebkendőt keresek a zsebemben, de csak egy lap hullik ki: Nemtudomka csodálatos kalandjai, huszonhetedik oldal...

A vonatjegyet azóta gondosan beragasztottam a naplómba. Ez volt az a jegy, amellyel utoljára utaztam ebbe a nyaralóba, rég elhunyt nagyszüleim házába, a Balatonra. Mindenkinek az életében van egy nyár, amire szívesen emlékszik és én sok ilyet őrzök a szívemben. Mára már csak emlék a ház és a vonatjegy is.




Írta: elszabadult hold, 2010. augusztus 14. 10:08
Fórumozz a témáról: Balatoni emlékmorzsák fórum (eddig 10 hozzászólás)

Ha tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook