Főoldal » Írások » Babák & Mamák témák » A második csoda - kislányom születése

A második csoda - kislányom születése


Mivel születésem óta szívbeteg vagyok, néhány évvel ezelőtt sokan azt mondták, sosem lehetek édesanya. Az első gyermekem születése maga volt a csoda, még úgy is, hogy 33. hetes koraszülött volt és kis súlya miatt egy hónapot töltött a kórházban. Mivel teljesen egészséges és a szülés alatt tulajdonképpen csak velem volt némi probléma, úgy döntöttünk a férjemmel és az orvosommal, hogy egy kistestvérre is vállalkozunk.
A második csoda - kislányom születése

A kislányom hasonlóképp fogant, mint a fiam – gondoltam rá, hogy jó volna egy baba és pár héten belül teherbe estem. Ez a terhesség nehezebb volt, mint az első, tekintve, hogy egy majdnem kétéves gyereket is el kellett látnom és egyébként is sokkal többet voltam gyenge és fáradt, hányingerem és ételundorom is gyakrabban volt. Most is a 32. héten feküdtem be a kórházba, de most majdnem 1 hónapig benn feküdtem, míg apa otthon egyedül dolgozott, a kisfiam pedig a nagymamánál volt, 200 km-re az otthonunktól.

A kórházban töltött egy hónap alatt csupán annyi probléma merült fel, hogy a baba nem nagyon növekedett és gyakran fulladtam, ezért beállítottak az ágyam mellé egy oxigénpalackot, amibe néha bele-beleszippantottam.

A terhesség pontosan 37 hetes volt, amikor az orvos úgy döntött, elértük a kritikus határt, nem kockáztatja, hogy később valami baj legyen és elég nagy már a baba is, másnap megszületik. Elég rossz éjszakám volt, nagyon izgultam. Császármetszés előtt mi nem beöntést kaptunk, hanem kúpot, úgy gondolom, sokkal humánusabb ez a módszer. Kúpolás után lezuhanyoztam, vártam a nagy eseményt. A reggeli viziten elszabadult a pokol…

Jött az orvosom és rákérdeztem, hogy mi van a sterilizációval. Ugyanis még a terhesség elején szó volt arról, hogy a betegségem miatt ő nem ajánlana több gyermeket, és a szüléskor egyúttal megcsinálná ezt a műtétet is. Akkor azt mondtuk, gondolkodunk rajta, de a férjemmel úgy döntöttünk, nem akarjuk. Egyrészt azért, mert az anyámnak se volt, csak két gyereke, mégsem kötötték el, másrészt úgy gondoltam, ha két egészséges gyereket meg tudok szülni, akkor egy harmadik se lesz probléma. Az orvos bizonyára sejtette ez utóbbi hozzáállásomat és semmiképpen nem akart kockáztatni egy harmadik gyereket, de sajnos az első és ezen az alkalmon kívül nem beszéltünk róla egyszer sem, így elég hideg zuhany volt mindkettőnknek. Mivel hezitálni kezdtem, aláíratott velem egy papírt és rám küldött pár nővért, hogy beszéljenek rá.

Akkor úgy éreztem, semmibe vesznek, pedig az én testemről, az én sorsomról van szó. Felhívtam a férjem, kérdeztem, mit tegyek, ő azt mondta, szerinte ne engedjem, de olyan nagy volt rajtam a nyomás, hogy mégis aláírtam a papírt. Mindenki az orvosi szempontokkal jött és talán igazuk is volt, mégis úgy éreztem, mintha megölték volna a harmadik gyerekemet. A probléma kulcsa igazából az volt, hogy addig senki se mesélt nekem soha egy szót se a sterilizációról, hogy mi ez, miért és hogyan működik, mit is jelent valójában a további életemre nézve. Ez az én hibám is, mert nem kérdeztem rá sosem senkitől, hiszen nem terveztem, hogy megteszem.

A nyugodtnak várt szülésnek – úgy gondoltam –, lőttek. Benn már várt az aneszteziológus segítője, bekötött egy infúziót, vele is átbeszéltük a sterilizációt, neki is ugyanaz volt a véleménye, mint a többieknek. Jött az aneszteziológus, átültem a szülőágyra, szúrt, fájt, de minden rendben volt. Lefeküdtem, elkezdtem zsibbadni, vártunk, vizezgettük a lábam, elég lassan, de biztosan ment. Kérdezték, hogy fiú lesz-e vagy lány. Mondtam, hogy elvileg lány, de nem tudom biztosan. Jaj, hát akkor ez nagyon érdekes szülés lesz! Közben hányingerem lett, hozták a tálat, de mondtam, hogy nem fogok hányni úgysem. Ekkor rakták fel a katétert is, majdnem elfelejtették. Amikor a doktor visszajött, kész volt az érzéstelenítés, kezdhettünk szülni. Az első, sürgősségi császáros szülésemmel ellentétben most valóban nem éreztem semmit. Kiemelték a babát, mondták, hogy lány és egy pillanatra meg is mutatták. Köhentett egyet, aztán elkezdett sírni. A vizsgálat alatt végig sírt. Pólyába bugyolálva hozták újra oda, nyugodt volt, nagy kezei voltak, de nagyon szép vörös pofija volt. Egy kicsit megsimogattam, de nagyon meg voltam illetődve, nem nagyon mertem hozzányúlni… 2120 gramm és 43 cm volt. Amikor a babát elvitték, utána még hosszú ideig matattak bennem, elkezdett fájni a bordám is.

Az első szülés után tele lett a tüdőm folyadékkal, és ettől félve az estét én az intenzív osztályon töltöttem, a kislányomat pedig átvitték egy másik kórházba a kicsi súlya miatt. Hála Istennek, most nem volt semmi problémám, így másnap átkerültem a női klinikára, ahol a „rendes” császármetszettek lábadoztak. Sajnos az intenzív osztály nem igazán volt felkészülve a frissen szült nőkre, így például nem tudták, hogy pár napig nem szabad enni. Én sem tudtam és éhes voltam, ezért befaltam az ebédet, ami ráadásul rakott zöldbab is volt… Elég keserves pillanatokat okozott…

A kislányom néhány hétig volt kórházban, a mai napig egészséges, gyönyörű kislány. Már a sterilizációval is megbékéltem, nem bánom, hogy így történt, sőt, hálás vagyok, hogy egyáltalán lehet gyermekem! A tanulság a történetből az, hogy a kommunikációnál nincs fontosabb! Bármi gondolatom van, meg kell osztanom az orvossal, meg kell beszélni, át kell rágni akár többször is, különben én iszom meg a levét!




Írta: Basset, 2010. július 11. 10:08
Fórumozz a témáról: A második csoda - kislányom születése fórum (eddig 12 hozzászólás)

Ha tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook