Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Küzdelem egy saját gyermekért

Kategóriák: Összes cikk » Babák & mamák » Teherbeesés » Termékenységről, Terméketlenségről


Egy újabb lombiktörténetet foglal magába ez az írás. A mögötte rejlő emberi érzéseinket, csalódásainkat, sokszor kilátástalanságunkat. Valamint, hogy milyen beavatkozásokon mentünk keresztül az elmúlt 8 év alatt. A küzdelmet azért, hogy saját egészséges babánk lehessen.

Küzdelem egy saját gyermekért Biztosan sokan felszisszennek, hogy már megint egy meddő párról szóló cikk fog következni. Igen, mi tényleg meddő pár vagyunk, de emberek is, akiknek a meddőség miatt sokat kell küzdeniük. Azért született meg ez az írás, hogy az emberek ne csak nézzék, hanem lássák is a velünk hasonló sorsú párok viszontagságait.
Történetünk több mint nyolc évre nyúlik vissza. Akkor határoztuk el, hogy kisbabát szeretnénk. Mindig nagycsaládról álmodtam, hogy legalább három gyerkőc fog a lábam körül sertepertélni. A házat gyerekzsivajjal és kacagással akartam megtölteni.
Elhatározásunk után elmentünk egy alapkivizsgálásra, ahol mindent rendben találtak mindkettőnknél. Az orvos elmagyarázta, hogy hogyan számoljam ki a termékeny napokat, és a hőmérőzést a biztosabb siker érdekében. Teltek az évek, és közben mégsem kopogtatott a gólya. Két év múlva újra felkerestük orvosainkat.
Akkor kaptam az első hormonkezelésem, mivel a férjemnél még mindig nem találtak problémát. Hat hónapig tartott a szokásos hormonkúra, ultrahangos követéssel. Közben nálam vérvizsgálatok, hormonpanel, pajzsmirigy, mind tökéletes értékekkel. Az orvos annyit mondott, hogy nincs semmi gond, próbálkozzunk. Hát hallgattunk rá, sajnos. Közben családi gondok is adódtak, és hol akartunk babát, hol nem. Megint teltek az évek. Közben egyszer-kétszer előfordult, hogy a mindig pontos menstruációm csúszott, de egy hét késéssel megjött. Többször azt hittem, hogy sikerült végre, tüneteim is voltak, szédülés, mellfájdalom, émelygés. Így utólag azt gondolom, hogy többször áldott állapotba kerültem, csak elég hamar meg is szakadt a terhesség.
Mindig azt hittem, hogy nálam lehet valami probléma, esetleg nem megfelelő a méhem állapota, és nem tud megtapadni az embrió. Állandóan azt éreztem, hogy nem érek semmit, mint nő. A türelmem és a bizalmam is elfogyott az orvosomban, így váltottam.
Az új doktor profi volt, mindent megtett azért, hogy kiderüljön a probléma. Megcsináltatta a petevezeték átjárhatósági vizsgálatot, és a férjemet is újra elküldte urológushoz, ahol kiderült, hogy műteni kell, mert visszere van, ami akadályozza a termékenységet. Akkor hideg zuhanyként ért minket, mivel évente rendszeresen járt kivizsgálásra. Ugyan melyik férfi tenné meg ugyanezt? Műtét következett, ami jól sikerült. Azt mondták, hogy ha fél éven belül nem lesz baba, akkor további kivizsgálás szükséges.
Hát nem lett szerencsénk. Az orvos unszolására elmentünk a helyi kórház meddőségi osztályára, ahol immunológia összeférhetetlenséget állapítottak meg, és inszeminációt javasoltak. Akkor kértek a férjemtől, 6 év után, egy hormonvizsgálatot, ahol kiderült, hogy magas az egyik érték, és kezelni kell. Hát gyógyszeresen kezelgettük.
Közben két inszeminációt meg is csináltak. Már mondanom sem kell, hogy nem sikerült. Annyira el voltam keseredve, magam alá zuhantam teljesen, hónapokig tartott mire kihevertem a sikertelenség miatti fájdalmamat. Aztán egy nap arra keltem, hogy nem akarok tovább kísérletezni, és menjünk el egy meddőségi központba, ahol talán több mindent tudnak mondani, és segíteni is fognak.
A papírjaink, és a helyben elvégzett vizsgálatok alapján szintén inszeminációt javasolt az orvos. A beavatkozás napjáig minden rendben ment, jól reagáltam a hormonokra.
Ez a nap örökre az emlékezetembe vésődött. Február 17-e volt, a születésnapom. Örömmel, tele reményekkel indultunk, abban bízva, hogy milyen szép szülinapi ajándék lesz.
Nem is vágytam másra, csak arra, hogy végre megfoganjon közös gyermekünk. Sajnos sokadik pofont kaptuk az élettől, mert nem tudták megcsinálni a beavatkozást, mivel a férjemnek nem volt használható spermája. Az a nap gyásznap volt. Úgy sírtunk mind a ketten, mint még soha, és a könnyek mai napig nem apadtak el.
Azóta már három sikertelen lombikkezelésen vagyunk túl. Az utolsó után derült ki, hogy a férjemnél genetikai rendellenesség van, amitől ugyan létrejön a terhesség, de elég hamar le is áll a fejlődésben, mert beteg az embrió. Esélyünk közös, egészséges gyermekre nagyon kevés. Talán egyszer a szerencse is megtalál bennünket, és végre szülők lehetünk.
Hosszú, fájdalmas évek állnak a hátunk mögött. Annyiszor talpra álltunk, és most már kicsit megroggyan a térdem a teher súlya alatt. Az események meggyötörték testünket, lelkünket, idegeinket. Életemben most először szembesülök egy olyan problémával, amit én magam nem tudok megoldani, és csak a sors jóindulatában bízhatom, de tovább küzdünk, amíg végleg el nem fogy az erőnk.
Tudom, hogy nem mindenkinek a gyermek az élete értelme, és másban is meglehet találni a boldogságot, de egyenlőre nekem ez a legnagyobb vágyam. Anya akarok végre lenni.



A cikket írta: angelica_h, 2010-05-27 10:08 (utoljára módosítva: 2010-05-27 21:23)





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: PCOS - átjárhatatlan petevezetők - 8,5 év várakozás!