Büszkeség és előítéletek

Mindig is tiszteltem a sportolókat. Elhivatottságuk, alázatuk és kitartásuk miatt. Soha nem értettem, hogy a rengeteg tréning, az edzőtáborok és a versenyek vagy mérkőzések mellett hogy marad idejük tanulmányaikra, családjukra, továbbá a hobbijukra, barátaikra is van energiájuk. Számomra ez hihetetlen.

Bevallom, sokszor kiakadtam, amikor fél hétkor kellett kelnem, hogy nyolcra már iskolába legyek és ott koptassam a padokat negyed háromig. Ezt követően pedig különórák, szakkörök… Úgy éreztem, elveszem a tennivalók rengetegében, nem tudom beosztani az időmet.

Egy este aztán megismertem egy fiatalembert, aki a magyar sport egyik legfényesebb csillaga. Nem csak a rokonok és a barátok büszkesége, de egy város, egy ország, sőt, talán a fél világ felnéz rá. Teljesítménye sok ember számára példaértékű lehetne.

Nem volt hozzá túl kegyes a sors. De megtanulta elfogadni önmagát és próbál teljes értékű életet élni. A napi több órás edzés mellett iskolába jár, akárcsak a vele egykorú fiatalok. Bár magántanuló, hacsak teheti, részt vesz az órákon, a lemaradást magántanárok és osztálytársak segítségével pótolja. Barátaival moziba és bowlingozni jár. Bármikor kész segítséget nyújtani nekik, legyen akár itthon, vagy a világ másik felén. Minden nap szinte zuhan az ágyba, de ő ezt egy cseppet sem bánja.

Elismerések sokaságával illetik, díjkiosztók és jutalmazások rendszeres szereplője. Ezek azonban csak jelképesek, pénzt nem igazán hoznak számára. Pedig megérdemelné, ehhez kétség sem fér! A legutóbbi világbajnokságon csak úgy tudott részt venni, hogy saját zsebből finanszírozta a kiutazást. Kérdezem tőle, hogy nem adja fel. „Viccelsz?! Ez az életem! El sem tudom képzelni, mi lenne velem enélkül!”- hangzik a felelet.

Néhány héttel ezelőtt megbeszéltünk egy találkozót. A bevásárlóközpont gyorséttermének asztalai felé vettük az irányt és közben éreztem a hátamon az emberek pillantásait. Lesújtó, szánakozó tekintetük láttán borzasztó dühös lettem, legszívesebben felképeltem volna őket. Mérgemben ordítani tudtam volna. „Emberek, vegyétek már észre, ő a TI büszkeségetek!” Elfogott a hányinger, az undor is enyhe kifejezés arra, amit akkor éreztem.

Igyekeztem korlátok közt tartani heves érzelmeimet, de észrevette rajtam, hogy bánt valami. Nem akartam titkolózni előtte, igaz, nem is kellett volna. Így megosztottam vele gondolataimat (keserves zokogás közepette). Néhány percnyi szótlanság után olyan őszintén beszélt, hogy azt hittem, menten leesem a székről. „Nem kell sajnálnod! Nincs is miért. Isten ezt az életet szánta nekem, így kell ennek lennie. Boldog életem van: számtalan siker a sportágamban (köztük a legértékesebb is) és a világ számtalan pontjára eljutottam. Ez a néhány szánalmas ember, aki nem tud elfogadni, eltörpül a szememben a boldog emlékek mellett. Igaz, ezért megszenvedtem az évek alatt. Nem is annyira fizikailag, mint lelkileg. Nem hagyom, hogy bárki tönkretegye ezt a felemelő érzést, melynek neve: BOLDOGSÁG! Elengedem a fülem mellett a szavakat, melyeket a testem miatt kapok. Nem tehetek róla, így születtem, csak ezt ők nem értik. De nem baj, most már tudom. Nekem csak ez számít, érted?” Mindezt a lehető leghatározottabb stílusban, teljes hidegvérrel mondja.

Fiatal kora ellenére nagyon is felnőtt! Töretlen lelkesedéssel viseli a rá nehezedő terhet, mindeközben karrierje egyik csúcspontján jár. Bátran szembeszáll az élet kihívásaival, panaszkodni nem szokott. A sport keménnyé tette őt. Határozott céljaitól senki nem tántoríthatja el, és ha rajta múlik, valóra is fogja váltani álmait, ebben biztos vagyok! Hiába a rengeteg előítélet, csak mert nem úgy néz ki, mint a többi ember, ő boldog.

Most már tudom, mik az igazi értékek az életben. Ezt neki köszönhetem, mint oly sok mindent. Megváltoztatott, s manapság én szégyellem magam egykori nyafogásaim miatt. Ami nekem szenvedésnek tűnt, az egy hétköznapi dolog.

Köszönöm a sorsnak, hogy ilyen barátot sodort az utamba. Továbbra is támogatjuk egymást, s ha más nem is, én biztosan mellette állok, hacsak tehetem!