Drága kisfiam születése

Szóval kezdem az elején, lehet, a szüleimet korán elvesztetten. Anyát 13, Apát 19 évesen.

Így nagyon hamar a saját lábamra kellett állnom. de szerencsére 2004 őszén megismerkedtem a párommal, s egy hónapnyi együtt járás után összeköltöztünk. Majd jött az eljegyzés, s az esküvőnk, 2007. 08. 18-án. Nagyon boldogok voltunk, s tudtuk, babát szeretnénk.

Már akkor ráálltunk a babaprojektre, de semmi.

2008 márciusában orvoshoz mentem, mert még mindig nem voltam terhes. Akkor a doki megállapította, nincs peteérésem, így gyógyszert kaptam, amit két hónapig kellett szednem meg közben UH-ra járni, nézte a doki, hogy van-e peteérés.

Meg is lett az eredménye, kiderült, hogy kismama vagyok. 2009. 01. 19-re voltam ki írva, a terhességem gondtalanul zajlott, bár a 38. héten elkezdtem vizesedni, így a dokim befektetett a kórházba. Odabent "ünnepeltem"a 23. szülinapomat is, bízva, hogy a kicsikém akkorra meggondolja magát és kibújik, de nem így lett. Betöltöttem a 41. hetet is, de semmi jel, hogy ő jönni akar. Egészen 26-án már egész nap fájdogáltam, mondtam is apának, hogy fáj, de nem vészes. Ezt a dokimnak is mondtam, válasz erre az már jó jel.

Este 6 után mentem fürdeni, már akkor már fájt rendesen. telt az idő, s egyre erősödtek a fájások. Kimentem szólni, vizsgálat, s megerősíttették, hogy itt reggelre baba lesz. Szóltam apának is, hogy jöhet. lassan telt az idő, meg kezdtem már kimerülni is.

Tágulni nem akartam, pedig már a burkot is megrepesztettek. Hajnal 5-kor a doki beadta az oxitocint, hátha haladok valamennyit. Csak a kicsikém szívecskéje kezdett lelassulni, meg kihagyni, ekkor jött a végítélet: azonnali császár, nincs idő tovább várni.

Nem sokkal később már a műtőben voltam és 2009. 01. 27-én 3100 grammal, és 51 cm-rel megszületett a kisfiam, Imike. Épen és egészségesen.

Nagyon boldog voltam, de a felépülés sokáig tartott, de megérte. Bár másnap fogtam fel, hogy igazából mi is történt, s tudatosult bennem, hogy soha nem élhetem már át a természetes szülés szépségét, akkor egy világ omlott össze bennem.

Imike azóta már nagy és okos fiú, akit minden érdekel. Nem tudok betelni vele. Apa meg már a kistesót szeretné minél hamarabb összehozni, de arra még várni kell.

Köszönöm, hogy elolvastad a történetünket.