Egyenjogúság vagy esélytelenség

Nem tudom, másoknak ez hogy megy, megy-e egyáltalán, nekem nem sikerül. Mégis próbálkozom, mert nem tudok belenyugodni, hogy egyedül kell maradnom.

Nem vagyok még öreg, sem visszataszító külsejű. Nem mondhatom, hogy csak a független, fiatal nőknek áll a világ ezen a terepen. Kapok kedves leveleket, ilyen-olyan ajánlatokat, szóval érdeklődésben nincs hiány. Elindulnak a levelezések, már mindent kitárgyaltunk, jöhet(ne) a randi.

És itt a határ, a nagy dilemma:

Hogyan szabaduljak el otthonról, hová tegyem a gyerekeket, mit mondjak az anyukámnak? Mert igen, velem együtt él az anyukám, aki nagyon rosszallja, hogy keresem a párom. De úgy általában semmi se tetszik neki, amit én csinálok. Megszólja a külsőm, a gyerekekkel való minden tevékenységemet, minden percemmel el kell számolni, ha házon kívül vagyok, azért is bánt, ha a gép előtt ülök.

Mindezt a saját lakásomban. Ebből szeretnék kilépni, újat kezdeni, szabadon létezni a saját elképzeléseim szerint. De mégis hogyan? Kire bízzam és hová tegyem a gyerekeket a randik idejére? Mégsem vihetem őket rögtön magammal egy kapcsolat legelején! Hívjak, fizessek babysittert? Az anyukám mellé? Egy nap alatt el is menekülne az illető!

Megértem, hogy idős, beteg, idegesítik a gyerekek, nem bírja a velük való huzakodást az etetés, a játékok széthagyása, a lefekvés körül. Azt viszont nem értem meg, hogy engem erkölcstelennek tart, hogy társkeresésen jár az eszem, hogy adok magamra, hogy nem csak a gyerekeimért áldozom fel magam teljesen, mint ahogyan ő tette.

Szóval eljön a randi ideje, esedékessége és nem tudok időpontot megadni, hogy mégis mikor és főleg meddig és mikor lesz legközelebb, ha lesz és az meddig...?

Milyen könnyű a férfiaknak. A gyerek válás után nem velük marad, így függetlenek, szabadon kezdhetnek új kapcsolatot.

De mi lesz a gyerekes anyákkal? Nincs egyenjogúság, csak teljes esélytelenség. Legalábbis számomra.

Nektek hogy megy?