Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Éretlen szerelem

Kategóriák: Összes cikk » Szex & Psziché » Párkapcsolat, szerelem


Pakolászás közben ráakadtam egy naplóra, amit még anyukámnak készítettem egy Anyák napjára. Saját írásaim gyűjteménye ez, a főszereplőjük is én vagyok az igaz történeteknek. Most egy tizenhat évesen megélt szerelem történetét szeretném megosztani veletek ezen a naplón keresztül. Nézzétek el, ha még néhol csiszolatlan a stílusom, de több mint húsz évvel ezelőtt vetettem papírra ezt a történetet.
Egy éretlen kiskamasz és egy kicsit gyáva "nagyfiú" pár hónapos szerelmét és szakítását.


Azt hiszem, egy kicsit mindig szerelmes voltam belé. A színházban ismertem meg, ahol már az első előadáson felfigyeltem rá. A zenekart vezette, kedves volt és megnyerő mosolyú. Nem vártam csodákra, éppen ezért nagyon meglepett, amikor egy délután..
- Ha van egy kis időd, szeretnék beszélni veled-szólalt meg egy nag a hátam mögött. Megfordultam, és Ő mosolygott rám kedvesen.
- Ülj le - mutattam a mellettem álló székre, és éreztem, a szívem a torkomban dobog.
- Arról van szó, hogy...szóval...a fene egye meg, de nehéz ez. Jársz most valakivel?
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Akkor szeretnék járni veled, ha nem tartasz túl tolakodónak. Nem kell rögtön válaszolnod, ráérsz a következő előadáson is. Sokáig néztük egymást szótlanul, majd felállt, búcsúzóul egy kedves mosolyt küldött felém, és gondolataimban kalandozva magamra hagyott. Már most tudtam a választ, mégis két örökkévalóságnak tűnő nap állt még előttem.
Aztán az a negyvennyolc óra is letelt, és a folyosón már az előadás előtti zajok kavarogtak, amikor átléptem a művészbejáró ajtaján. A zeneteremben nyugalom volt, és két gyakorlott kéz édes dallamot játszott a zongorán.
Figyelmedbe...Figyelmedbe ajánljuk még:
» Miért? (cikk)
» A legjobb haverom... vagy esetleg mégis több? (cikk)
» Testi vagy lelki hűség? (cikk)
- Köszönöm, hogy így döntöttél - törte meg a csendet Tamás.
- Ha megvársz, hazakísérlek...ha lehet - nézett rám.
- Hát?! - mosolyogtam vissza.
- Az első sorban ülsz?
- Igen, pontosan a hátad mögött, és figyellek majd.
- Én pedig gondolatban végig fogom a kezed.
Még leütött néhány akkordot, aztán elfogytak a hangok, de a szívünk hangosan kalapált.
Soha ilyen hosszúnak nem tűnt még az előadás. Hosszú óráknak tűnt, míg végre elindultunk hazafelé.
- Hideg van- húzta Tamás magán összébb a kabátot, miközben tekintete a kezemre tévedt -Nincs kesztyűd?
- De van...otthon - feleltem a boldogságtól részegen. Megfogta a kezemet és a zsebébe süllyesztette. Sokáig ballagtunk szótlanul, és néztük a hidegtől szikrázó csillagokat.
- Hosszú kimondani mindig a nevedet. Én csak Timnek foglak hívni. M-mel a végén, mert az azt jelenti, hogy valami az enyém. Kottám, szívem...és így te is az enyém leszel.
-Akkor én sem hívhatlak másként, mint Tom - nevettem rá.
-Angyal - nézett a szemembe, magához húzott és óvatosan megcsókolt. A toronyóra tizenegyet ütött, és az égen ezernyi angyalka csilingelve nevetett felettünk....
Nagyon boldognak éreztem magam, s négy hónap máris tovaszaladt. Tom jelentkezett a Zeneakadémiára, minden nap vártuk a híreket. Egyik délután a portás egy táviratot nyomott a kezembe, kért, adjam oda Tomnak. A boríték nem volt lezárva, s én azt hittem az akadémiáról jött, így belekukkantottam. Az első szavak után azonban arcomra fagyott a mosoly:
„Leveleidet megkaptam, te is őrülten hiányzol nekem. Nemsokára újra otthon leszek. Szeretlek: Olga”
Agyamban vadul szántották egymást a gondolatok, míg a zeneterem felé mentem. Úgy éreztem, kártyavárként dől össze körülöttem a világ. Beléptem az ajtón, és Tom felé nyújtottam a táviratot. Sokáig nézte, míg megszólalt:
- Engedd, hogy megmagyarázzam!
- Kérlek hallgass!
- Bocsáss meg, én esküszöm...
- Ne tegyél mindent még nehezebbé...azt hittem, nekünk egymás előtt nincsenek titkaink. Csak nyeltem a könnyeimet, s mikor elkapta hadonászó kezemet, s láttam, hogy kigördül szeméből egy könnycsepp, elsírtam magamat. Leborultam a székre és jó lett volna meghalni! Nem tudom mikor ment el, de kint már sötétedett, amikor rádöbbentem, milyen egyedül vagyok. Szívemben tompa fájdalommal dúlt a magány, de rádöbbentem, hogy az idő nem állt meg, az óra jár...
Odakint lassan tavaszodott. Két hét telt el azóta, hogy bezáródott mögötte az ajtó, mikor újra találkoztunk.
- Beszélni szeretnék veled - mondta.
- Üljünk le.
Ültünk egymással szemben, sokáig hallgattunk.
- Tulajdonképpen kettőnk miatt jöttem. Hogyan tovább?
- Szeretlek - akartam mondani, de hang nem jött ki a torkomon. Csak nagy sokára mondtam:
- Nem tudom.
- Hát jó. Csak annyit mondj, hogy nem haragszol rám. Tudod Olga és én...
- Menj el - kiáltottam, és dacosan elfordítottam a fejem. Az ajtó halkan csukódott. Szinte megijedtem a saját hangomtól. Újra szólni akartam, de már nem volt kinek...
Soha többé nem találkoztunk. Tom elszerződött az évad végén. Én pedig csalódott voltam, s fájt nagyon a szerelem. Egy régi újságban lapozva találtam ezt az idézetet, ami leginkább elmosta, mit érzek:
" Mosolygok az utcán végig, de aztán befordulok.
Letörten nyúlok a szememhez, érzem, a könnyem csorog.
S ha most azt kérdezné tőlem valaki, mit jelentesz nekem,
Lehajtott fejjel csak annyit mondanék:
Semmit, csupán az életem!"

Ennyi a történet! S ez a szerelem valahol mélyen még most is fáj. Buta kis kamasz voltam. Bár a történetből kimaradt, de telefonon még néhányszor keresett, de én letagadtattam magam, sértett voltam és makacs. Ma már neki is családja van, s évekkel ezelőtti találkozásunkkor egymás szemébe tudtunk nézni! S mennyi minden kiderült azon a találkozón. Ő tényleg szeretett, de nem volt benne elég kitartás, bátorság. Míg bemásoltam a történetet, néha most is könny szökött a szemembe, rengeteg minden eszembe jutott.
Ha ma írnám meg felnőtt fejjel, sok olyan kis apró részlet is helyet kapna benne, amiről ma már tudom, fontos lehetett. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a sors akarta így. Meg kellett ismernem ezt a fiút, meg kellett tapasztalnom a szerelmet és a fájdalmat ahhoz, hogy ma a férjemmel ennyire boldog és kiegyensúlyozott lehessek!



A cikket írta: siti, 2008-12-14 17:03 (utoljára módosítva: 2009-02-09 14:22)





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Miért?



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, siti által felvitt cikket is: Tárolás a konyhában (Sütés, főzés)